Nőnek lenni jó! Anyának lenni szuper! Feleségnek lenni fantasztikus!
Mantrázom ezeket a sorokat reggelente, de nem mindig győz meg a valóság. Nyűgös vagyok, kialvatlan. A gyerek éjszaka szinte óránként felsírt – persze fogzás, telihold, nátha, fityfene. Reggel a tükröt inkább letakarnám, a saját öreganyámnak nézek ki. Jesszus ráncok! - mondtam volna pár éve. Most csak megvonom a vállamat, belevicsorgok az arcomba és holtkórosként botorkálok a kávéfőző felé. A férjem készülődik a fürdőben, a gyerek még alszik, én bámulom a gőzölgő csészét és tűnődöm…
Hol van a lány, aki hajnali ötkor fekve, két óra alvás után fitten, laza sminkben is tündökölve vonult az utcán, folyton rohanva világmegváltó céljai felé? … A rohanás megmaradt, a hajnali öt óra is, de akkor éppen ébresztőt csörög a telefon, és a világ megváltása, sajnos műsorváltozás miatt elmaradt.
Hol van a nő, aki céltudatosan építette karrierjét, aki hitte, hogy intelligenciával többre mehet, mint bájjal, hol van a nő, akinek az ambíció lökdöste előre az életét? … A karrier megvolt és talán lesz is még, az pallérozottság tapasztalattá változott, az ambíció elbújt, olyannyira, hogy már néha nincs is értelme keresgélni. Majd előjön magától, ha akar még tőlem valami, hiszen annyira dédelgettem.
Hol van az asszony, aki ellene ment a józan észnek is, ha férfiról volt szó, akit szeretett? Hol van a fékevesztett lángolás, a kockáztatás, a buja testiség érzékisége? … Pillanatokra előbújik néha, de legtöbbször marad a tudatos választások kiszámítható sora, a csendes, puha szerelem és a biztonságot jelentő ölelések.
Ki volt az a lány, az a nő, az az asszony? Ráismerek még magamra ott és akkor? Ennyire megváltoztam? És szeretem azt, ami lettem? Ki lettem? Ki vagyok?
A koffein felébreszt az álmodozásból. A férjem indulásra kész, a gyerek felébredt, indul egy újabb nap a mostani életemben. És talán ki akarok lépni belőle!? Ez megrémiszt és nem hagy nyugodni. Érzem, hogy mindjárt kétségbeesem…
De nincs megállás, a napot végig kell csinálni, még ha ÉN el is veszek benne!
A férjem megölel, mielőtt kilép az ajtón és megfontolt csókjából érzem azt a végtelen biztonságot és nyugalmat, amire az egész kapcsolatunk jövőjét rá mertük bízni. És belém hasít a felismerés: Igen, még megvagyok, még szerelmes vagyok, még tudok vágyakozni, még el tudok veszni a férfiban.
A gyerekszobában a lányom csillogó szemekkel csacsogja, amint meglát, hogy : Szia ANYA! Jó reggelt! Te hol voltál? Hívtalak. Játszunk? Én is szeretlek!... Nézem ezt a kis embert és rájövök, hogy szeretem ezt a pillanatot, szeretem, hogy rengeteg ilyen pillanat van körülöttem és, hogy ezeknek a pillanatoknak a végtelen sora az életem, a világom része.
Aztán csörög a telefon, jönnek a levelek barátoktól, kollégáktól, ismeretlenektől. Szakmai felkérések, munkák, csacsogások… vannak körülöttem emberek, akiknek számítok, akikre számítok. … És akkor meg is volnánk. Megvagyok!
Mi értelme is van sajnálkozni, hiszen csak körül kell néznem. Ez az életem és így szeretem. Jó nőnek lenni! Jó anyának lenni. Jó szerelmes feleségnek lenni. Itt és most! Mantrázom hát bátran tovább és a másnapot már csodás nőként kezdem. Mosolygok, nyugodt vagyok, kipihent. Élvezem a tavaszi reggel illatát, a férjem mosolyát, a gyerek halk suttogását a kiságyában. Magamba szívom az öleléseket, a megfontolt csókot az ajtóban, az nyálas puszikat az arcomon. Rámosolygok a tükörre, a ráncaimra is és rákacsintok arra a Nőre, aki visszamosolyog rám: Látod, te lüke, nincs itt semmi baj!
