Most szeretek anya lenni. Szeretem, amikor felhangzik - még hajnali kettőkor is, a kötelező morgások dacára -, hogy „Aaannnyaaaa!”; szeretem hallgatni akár fél órán át, hogy „Nem akarom! Nem kell! Menj innen! Nem! Nem!”; szeretem, ha egész nap a nyűgös, nyöszörgő hangok duruzsolnak a fülemben, agyamban…
Nem, nem vagyok mazochista vagy őrült!
Sokszor elképzeltem, milyen érzés lesz majd, ha valakinek az anyukája leszek (ha lesz saját gyerekem, ha nekem mondja, hogy Anya, ha hozzám bújuk, amikor éjszaka megébred, ha tőlem kérdez a világ nagy dolgairól, ha minden szép lesz és harmonikus, ahogyan a Nagykönyvben) – de nem tudtam elképzelni! Volt egy szerep, amit kívülről bárki megformálhat, mutathatod magadat anyának, de érezni, megélni soha nem ugyanaz!
Nagyon sok édesanyát láttam és beszélgettem velük nap, mint nap, fejlesztettem a gyerekeiket, hallgattam az aggodalmaikat, örömeiket, bánatukat. Esténként beleképzeltem magamat valamelyikük helyébe, átéltem az ő életüket, de valami mindig hiányzott kicsit. Nem volt ott az a kis emberke, aki belém kapaszkodik, rám támaszkodik, aki feltétel nélkül szeret.
És nagyon sokáig nem volt ott…
De ott volt a férjem, akibe én kapaszkodhatok, akire támaszkodhatok, és aki feltétel nélkül szeret. És együtt küzdöttünk a babáért, a családunkért.
Lombikbaba lett! A várakozás, reménykedés, kudarc, újrakezdés, bizakodás, öröm ismétlődő és kavargó egyvelegéből végül a végtelen hála és büszkeség maradt meg számomra.
Szóval anya lettem! Hát akkor rajta!
De hogy csináljam! Tudtam milyen anya akarok lenni! A kép a fejemben nagyon erősen élt.
Szerető, gondoskodó, de következetes anya. Aki nem hagyja sírni a gyerekét, de nem is cipeli állandóan ölben; aki szoptatja, amíg lehet, de időben elkezdi a hozzátáplálást is; aki önállóságra nevel, de mindig ott van, ha kell; aki megszeretteti az olvasást, de a 21. századot sem zárja ki az életükből; aki támaszkodik a nagyszülőkre, de független döntéseket hoz…
Egyszerűnek tűnő, világos szabályok.
Aztán jött az élet és én összezavarodtam a saját szabályaimban!
Nem gyarapszik, nem eszik eleget – Szoptassam tovább? Fejjek? Tápszerezzek?
Rosszul alszik, sokszor megébred – Odabújjak mellé? Felvegyem? Hagyjam kicsit sírni?
Folyton cumizik – Elvegyem? Engedjem?
Sír – Beteg? Jön a foga? Fáj a hasa? Rosszul csinálok valamit?
Végtelen kérdések és kételyek sora nap, mint nap.
De volt megoldás: jöttek a tanácsok szép számmal! Ez az! Nyugi! Mindenki segít!
„Szoptasd többször! Szoptasd kevesebbszer! Adj neki tápszert! Minek az, ha van tejed? Elkezdtetd már a hozzátáplálást! Annakidején én már székelykáposztát adtam neki! Nem alszik, mert meleg van nálatok! Biztos fázik! Hagy sírjon, majd elfárad és elalszik! Csak hisztizik! Hát te tudod! …”
De nem tudtam! Mert nem csak a babaszagú összebújások, a puha ölelések és mosolyok nevettek rám, hanem a hajnali ébredések, a csillapíthatatlan sírások, a hisztik, az egész napos nyűgösség… És eljött az a pont, amikor teljesen összeomlottam. Én ezt nem tudom megcsinálni! Nem tudok anya lenni! Most mi lesz? Nem csinálhatom vissza az egészet, hiszen úgy vártam rá!
És ekkor a férjem becsukta a kaput! Kitessékelte a kéretlen tanácsokat a kukába. Leültünk a csodálatos gyermekünk ágyához és megalkottuk a saját szabályainkat. A saját értékrendünk, a saját életvitelünk és a saját belátásunk szerint. És meghagytuk magunknak a változtatás szabadságát is!
Így már működött! És végre szerető, gondoskodó, de következetes anya lettem. Aki nem hagyja sírni a gyerekét, de nem is cipeli állandóan ölben; aki szoptatja, amíg lehet, de időben elkezdi a hozzátáplálást is; aki önállóságra nevel, de mindig ott van, ha kell; aki megszeretteti az olvasást, de a 21. századot sem zárja ki az életükből; aki támaszkodik a nagyszülőkre, de független döntéseket hoz…
Mert megnyugtató a tudat, hogy nekem hisztizik, hiszen mellettem érzi magát biztonságban, mert én kellek, ha hajnalban megébred, mert szomjas, vagy rosszat álmodott, és én tudom megnyugtatni, ha egész nap nyűgös, mert jön a foga.
Most már tudok anya lenni!