„Gyereket akartál? Most megkaptad!”
Anyaként nincs fontosabb feladatod, hogy neveld, vigyázd, óvd, tanítsd a gyerekedet. Ott légy mellette, ha szükséges – ha beteg, ha fáradt, ha éhes, ha kérdez, ha örül, ha sír… Anyaként ugrasz, mert kötelességed, mert tudod, hogy kell, mert akarod, mert ezt választottad, és meg tudod csinálni, hiszen mindenki más is megcsinálja. Végtelenek az energiáid, életben tart a kávé, feltölt a szeretet és a mosoly, nézed, ahogyan fejlődik a szemed fénye és tudod, hogy ez miattad, érted is van.
És nem, nem érzed magadat mártírnak, nem érzed magadat rosszul a bőrödben, nem hozol áldozatokat, mert ez mind-mind az anyasággal jár! Igaz? Kibírod azt a 3-5 évet fél lábon is! Mert nehogy egy pillanatot is elveszíts ebből az időszakból, hiszen az soha nem jön vissza! Ez te és a gyermeked ideje! Ez a TE sorsod! Végig tudod csinálni! Végig akarod csinálni!
Igaz, nem minden marad meg, mert néha elbóbiskolsz etetés közben és a játszótéri történésekről szóló mesét is hümmögve bólogatod végig, azon agyalva vajon elzártad-e a sütőt vagy csak köd van a lakásban(!). Jesszus! A tükör előtt elhaladva megijedsz, vagy ösztönösen köszönsz, mert nem ismerős, az, aki visszanéz rád. A barátok nevét a telefonodban keresgéled, de inkább megnézed a Facebookon, hogy biztos az ismerősöd-e még. Esténként hazajön egy férfi hozzátok, aki nagyon kedves néha vagy nagyon morcos, de nem igazán érdekel, hogy miért is.
TE MOST ANYA VAGY! Ez a legfontosabb! Anya akartál lenni! Nem? Most megkaptad. Vagy nem így képzelted? Akkor most mi van?
Igen anya akartam lenni, mert ezt éreztem a zsigereimben, ösztönösen vágytam a gyerekre, az anyaságra, meg amúgy is mindenki ezt hajtogatta, ez van a mesékben is és én szerettem volna mesés életet, szerettem volna királylány lenni!
Amint befutott a hercegem, a karjába vetettem magamat és a mesék passzív királylányaként vártam a beteljesedést. Palotát, hintót, boldogságot, sok-sok kis királyfit és kis királylányt. Elhittem, hogy ezzel beteljesedik a sorsom és kész! Happy end! Itt a vég fuss el véle… És ha ez mind megvan, akkor a herceggel biztosan boldogan élünk tovább… csak az már nem a mese része.
Hát most megvan! Herceg, palota, hintó, kiskirálylány, kiskirályfi. Hogyan tovább?
Nagyon úgy tűnik, hogy az Üveghegyen túl az ANYASÁG van. Itt és most. És nincs hétmérföldes csizmám, hogy átléphessem, láthatatlanná tévő köpenyem, hogy eltűnjek kicsit belőle. Ez az én próbatételem.
De van egy varázstükröm, amiben egy lány lakik. Okos tekintetű, tele energiával, öntudattal, önbizalommal, kicsit hasonlít önmagamra, régről. Ő sokat segít nekem mostanában. Emlékeztet rá, hogy létezik még a sárgaköves út, amin királylányságra vágyásom előtt lépegettem, de bizony, ha látni akarom a téglákat, meg kell fognom az ásót és magamnak kell előkotorni a rátelepedett moha és föld alól. Emlékeztet rá, hogy nekem kell „karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel” megküzdenem a mese utáni sárkányaimmal. És figyelmeztet rá, hogy valójában nem is kell ezt egyedül csinálnom, hiszen a herceg ott áll mellettem és - bár sokszor csodálkozva nézi a saját bejáratú házisárkányát - továbbra is rendelkezhetek hű szívével és fegyverével.
Belátom, jó, hogy emlékeztet ezekre, mert így már van folytatása mesémnek és már messzebb látok az Üveghegyen túli ANYASÁG földjén. Felébredhetek Csipkerózsikás önáltató álmomból és kimondhatom végre, hogy bár borzasztóan szeretek anya lenni, de sokszor van olyan pillanat, amikor nem elég. Így hát megsütöm a hamuban a pogácsáimat, és ha időm engedi, délutánonként ásót ragadok és kiásom azokat a sárga téglákat.
