Hajnali 5 óra! Állok egy pohár pisi előtt és csodatevő lakmuszpapírt lógatok bele. Óvatosan leteszem, és nem merem megnézni. 3 perc, 5 perc… Mi legyen? Mi van, ha igen? Mi van, ha nem? Ha igen, kacagva, csiklandozva ébresztem a még alvó férjemet; ha nem, sírva bújok mellé vissza az ágyba. Nem akarom egyedül megtudni, nem merem. Felsimogatom. „Nézzük meg együtt! Nézd meg te! Én félek!”

A következő pillanatban a lábam már nem is érinti a fürdőszoba hideg kövét, pörög velem minden és hitetlenkedve nézek a férjem csillogó szemébe, aki engem felkapva forog velem körbe-körbe!

 Kettő csík! Kettő csík! ! Kettő csík!

….

Azóta eltelt csaknem 3 év. Csodás kis család lettünk, egy gyönyörű gyermek szülei. Együtt vállaltuk ezt az utat, együtt csináltuk végig. Közös döntések, sokszor meghozott lemondások, kompromisszumok, támogató beszélgetések, viták, megbocsátó ölelések, zokogások, nevetések, élmények végtelen során keresztül. De vajon ugyanazt érezzük a gyermekünkkel kapcsolatban? Ugyanúgy éljük meg a szülőséget?

Az enyém volt a tudat, hogy bennem növekszik a gyermekünk, az övé a felelősség, hogy óvjon minket. Én éreztem az egész napos hányingert, küzdöttem a rosszullétekkel és a lelkiismeretemmel a reggeli kávék miatt, engedtem, hogy elhatalmasodjon rajtam a veszett vágy a savanyú uborka után.

Ő aggódva figyelte reggelente a küszködésemet, levadászta az utolsó zacskó gyömbéres cukorkát és uborkás üveget a boltban és titokban kicserélte koffeinmentesre a kávékapszulákat.

Együtt simogattuk alien-ként hullámzó pocakomat és boldognak látszott. És „boldog vagyok” – mondta, de tudom, hogy szerette volna érezni, amit én is! Meséltem neki a rugdosásokról, a meghittségről, a nyugalomról, ami eltöltött, ha mozdult a magzatunk. Akartam, hogy ő is tudja és megélhesse mindezt. De mit érzett valójában?

Szülőszoba, komplikációk, császár, altatás. Gyermekünk első pillanata egyedül apának jutott! Számomra futó csalódás, de elégtétel is volt, hiszen kaphatott ő is valamit, ami egyedül a kettőjük emléke marad. Övé lett az első közös pillanat, az első érintés és ölelés, ahogy remegve tartotta szinte a két tenyerében a lányát. Az első örömkönnyek és megkönnyebbült sóhajok, hogy minden rendben és sikerült és tényleg gyermeke született és a felismerés furcsasága, hogy APA lett. Kislányunk születése utáni első pillantok az apukájának jártak. De mit érzett valójában?

….

A rövidke közös napokat kihasználva igyekeztünk családnak megélni magunkat. Együtt csináltuk végig, együtt keltünk 3 óránként, ő pelenkázott, öltöztetett, én szoptattam, vállvetve fürdettünk, jó kis csapatmunka volt. 2 hét! Ennyi! Utána egyedül maradtam otthon a csöppel és úgy éreztem kicsit csonka család lettünk. Szerettem volna megosztani a férjemmel minden pillanatot, minden élményt, benyomást a lányunk életéről, de őt beszippantotta a szürke melós valóság. És tudom, hogy szenvedett ettől. Több terrányi fénykép, videó készült az elmúlt két évben kicsi lányunk mindennapjairól, de ezeknek többségét nem közösen, családként éltük meg. Mégis hálás vagyok, hogy ez a lehetőség adott, mert így apának is jutottak szeletek az első nagy pillanatokból. Az első sikeres átfordulás, az első bizonytalan felállás, az első almalé grimaszai, az első lépések csetlés-botlása, az első szótagok és szavak próbálgatása, amik között a legelső az APA volt. És jó volt látni az örömöt a férjem arcán, hogy ezt megkaphatta a külön töltött és elveszettnek hitt pillanatokért cserébe. De mit érzett valójában?

Dackorszak, hiszti, ellenállás. Ezek kijutnak nekünk mostanság, de ez nem meglepő egy kétévestől. Megkapom én is minden alkalommal, ha lankad a figyelmem a lányom iránt, de megkapja apa is tetézve még egy jó nagy adag féltékenységgel is irányomba. „Apa menj innen!” Nevetünk rajta sokszor, és a férjem mosolyogva megölelgeti a tiltakozó kis fúriát, de tudom, hogy rossz érzés lehet. Tudom, hogy kicsit szomorú ilyenkor, és akkor én is megölelgetem kettőjüket. „Tudod, hogy csak hiszti?!”… „Tudom!” (De…) nem tudom, mit érez valójában?

Nem tudom, mit érez apaként, nem tudom hogyan éli meg a boldog és felemelő pillanatokat, nem tudom, hogyan küzd meg a hiányokkal és kudarcokkal. Nem tudom, de szeretném beavatni és megadni neki is azt, amit én megélhetek és átérezhetek nap, mint nap. Nem lesz ugyanaz, de törekszem rá, hogy láthasson és érezhessen egy kicsit az én szememmel és szívemmel, és átvállaljak egy keveset az apaságából.

 Nem tudom, milyen lehet apának lenni, de megosztom veled az anyaságot, ha ez segít!