Amikor kisgyermekes anyukaként a reggeli feladatokat letudva (hajnali 6 óra (Jesszus!!) felkelés, pelus csere (a gyereknek!), ’mitvegyekfel’ vita jó hosszan, végre megvan (kb. az ötödik szerelés), öltözhetünk, férjtől rövid búcsú (Este nem kell hoznod kenyeret, majd hívlak!), reggeli (Az nem jó, epres joghurt kell!) szalad az egész ház, (Hol a seprű, felmosó, takarítónő?) pakolás, KÁVÉT!), a napjaimat terveztem, a fő kérdés mindig az volt: hová menjek a gyerekkel?
Jó időben a játszótér napi rutinná vált, de ha esett vagy hideg volt, vadásztam a gyerekes programokat. Mondókás foglalkozások, éneklős délutánok, játszóházak, készségfejlesztők, angol játszós klubok, mint valami jó szimatú kopó a vadászaton a vadra, úgy ugrottam rá egy-egy új gyerekprogramra. A belső anyai hang szigorának engedve, mivel „Le ne maradjon a gyerek a fejlődésben!; Mindent meg kell adnom neki!; Nem lehetek önző vagy lusta!”. Az viszont soha nem jutott eszembe, hogy anyás programot keressek. Mármint olyan felnőttes programot, ahol nem a gyerek az első, netán csak egyedül nekem szól.
Persze a gyerekes foglalkozásokon, meg a játszótéren is volt alkalom beszélgetni anyukákkal, de a megkezdett beszélgetések harmadik percében már biztosan nem volt a látószögemben a kis energiabomba és kapkodhattam a fejemet, hogy „Jaj, megint hol a gyerek?” Ekkor a tér legtávolabbi zugából egy bokorra felakadva vagy a terem legeldugottabb sarkából egy másik gyerek cumiján veszekedve, de minden esetben felhangzott: „AAANNNYYYAAA!”. És itt lett vége, minden társasági megmozdulásnak.
Azoknak a beszélgetéseknek a három percében pedig a legtöbbször - üde színfoltként tisztelet a kivételeknek - panaszkodás és bizonytalanság kapott teret: betegségről, kimerültségről, párokról, családtagokról, fogzásról, nemalvásról, hisztiről, pénzről, elvárásokról, dilemmákról…. Huh, nem mindig fenékig tejfel az élet!
Hazaérve folytatódott a napi rutin: etetés, pelenkázás, altatás, mondókázás, olvasás, éneklés, rajzolás, háztartás – Úristen, még ez is! –, férjjel rövid beszélgetés, a féltékeny gyerektől alig érthetően, esti rutin, vacsora, fürdetés… apára vagy jut energia vagy nem, hullafáradtan ágyba, és persze ott vannak még az éjszakai ébredések, hol ezért, hol azért. És másnap előröl ugyanez…
Na jó, elég volt! Mindig csak a gyerek! Imádom, a legszebb és legfontosabb történése az életemnek, DE… HOL VAGYOK ÉN?!
Szabira akarok menni! Ki akarok lépni ebből a mókuskerékből! Már nem elégít ki, a gyerek alvásidejében lopott 1-2 óra ’énidő’, aminek jó része, amúgy is a háztartásra, az elmaradt feladatok ledarálására megy el, úgyhogy ne is hívjuk annak!
Mert ha eljön az ÉN időm, akkor azt csinálom, amit ÉN akarok! És nem vagyok olyan önsanyargató lélek, hogy szabad elhatározásból még akkor is a zsíros edényeket pakoljam a mosogatógépbe, a szennyes ruhákat válogassam a fürdőben vagy a vasalóval küzdve simogassam ráncmentesre a ruhákat, amikor nem muszáj!
Amire én vágyom, az egy jó könyv társasága egy csendes szobában. Egy séta egyedül a parkban, a madarakat hallgatva és a virágokban gyönyörködve. Egy izgalmas beszélgetés felnőtt emberekkel, felnőtt témákról egy jó kis kocsmában vagy bárhol. Fecsegni akarok a barátaimmal mindenféle butaságokról következmények nélkül. Be akarok ülni egy moziba és végigbőgni egy romantikus filmet vagy meg akarok nézni egy komoly drámát az egyik kedvenc színházamban. El akarok menni táncolni. Egy romantikus vacsorát akarok a férjemmel és utána szeretkezni vele. Ki akarok lépni kicsit az anyaságból és megint nő akarok lenni!
Hát olyan nagy kérés ez?! …
És amikor már éppen másfél éves önbuzdítás után elhatározásra jutnék, jön a kisördög és hol halkan duruzsolva, hol üvöltve ugatja a fülembe szemrehányó mondatait. „Önző vagy! Megteheted te ezt, amikor egy kicsi ember függ tőled? Hát nem erre vágytál hosszú éveken át, hogy anya lehess? Hogy is képzeled, hogy csak úgy lelépsz?”
Márpedig lelépek! Igen, ki kell lépnem ebből! Vissza kell lépnem a korábbi életembe egy időre, hogy lássam, még megvagyok, még én vagyok!
Megszerveztük, elmentem! És azóta is eljárok, hol gyerekkel, hol nélküle. Most már tudatosan keresem azokat a programokat, amik nem csak a szemem fényéről szólnak, hanem rólam, nekem, értem, miattam. És most már nem telefonálgatok haza 10 percenként, hogy jól van-e a Kincsem, és most már kibírok másfél órát is egyedül vagy felnőtt társaságban, és már képes vagyok valóban lazítani, akár gondolatban is.
De aztán rohanok haza, és belevetem magamat az anyaságba, mert igazából vágyom rá és szeretek anya lenni, csak egy kis feltöltődés kell; hogy aztán ragyogó tekintettel és büszkén nézzem a lányomat, aki már elengedett kézzel sétál a padon, fejből mondja a 4 versszakos mondókát, egyedül húzza fel a cipőjét és két lapáttal szórja a homokot a szomszéd kisfiú fejére, és egy bokorból kalimpál felém sáros mancsokkal… Jaj, ne! Már megint! … AAANNNYYYAAAA!