Anyabagázs

Az anyai jóllét neked is jár!

ANYASORS 1. ÉVA

2017. február 22. 14:16 - Anyabagázs

Harmincas évei vége felé járó nő ül velem szemben! Szemeiből és egész lényéből erős tudatosság és boldogság árad. Nevet, ahogy leülünk, és közben elmagyarázza a kislányának ki vagyok én, hogy beszélgetni fogunk, ha anya kell, itt van, de most olvasson egy kicsit mesét a babájának. A két év körüli szőkeség nagy komolyan hallgatja, miközben engem méreget. Egy puszit dob anyunak és már szalad is a könyvespolchoz.

„ – Ezt, hogy csináltad?” - csodálkozom őszintén

„ – Valahogy jön magától. Mondhatnám, hogy Lili ilyennek született, de tény, hogy nagyon sok munka van benne és a hiszti minket sem kerül el! Szerencsére a kisasszony nagyon szabálykövető.”

„ – Úgy látom, a ti életetekben fontos szerepet kapnak a szabályok!”

„ – Nem is a szabályok, hanem a tudatosság és a következetesség.  Az utóbbira mindig törekedtem, az előbbit viszont csak rövid ideje alkalmazom az életünkben.  Az út, ami a mostani életemhez - a házasságomhoz és az anyaságomhoz – vezetett megtanított arra, hogy kézbe kell venni a dolgokat és igenis lehet olyan életet élni, amilyet szeretnék.

„ – Elmeséled a történetedet? Milyen volt a te utad az anyaságig?”

no_kaveval.jpg

„ – 16 éves kamaszként ért az első szerelem, amiből majdnem ugyanilyen hosszú ideig nem tudtam kikeveredni. Egy ilyen hosszú kapcsolatban az emberek olyan mértékben változnak meg, hogy a tizenéves énjük rá sem ismerne arra, aki a végén felbukkan az egészből.  Ebben a kapcsolatban, amit nem mellesleg háromszor kezdtünk újra, az ismerős se veled, se nélküled lapokat kijátszva, az én szertelen, lázadó, önmegvalósító és önérzetes énem lassanként elkopott és az önfeladás csapdájában vergődtem évekig. Amikor két, különböző ember kerül össze, az egyik domináns lesz. Itt nem én lettem az. Az ő életét kezdtem élni, az ő manipulációinak estem áldozatul.

Érdekes, hogy az „anya szeretnék lenni” érzés csupán 27 éves korom körül bukkant fel. Utólag már látom, hogy egyfajta kiútkeresés volt ebből a rosszul működő párkapcsolatból. Olyan mértékben kezdtem ebbe menekülni, hogy még a mesterséges eszközöket is megragadtam, csak, hogy legyen végre valakim, akit szerethetek, vagy inkább valakim, aki viszontszeret. Inszeminációkra jártunk, hátha lesz baba.”

„ – Ez tipikus hiba szokott lenni a nem működő kapcsolatokban, hogy a gyerektől várják a megváltást! Nálatok is ez volt?”

„ – Pontosan! Majd a gyerek megmenti ezt az egészet! Most már pontosan tudom, hogy a gyerek felerősíti a meglévő viszonyokat, és katalizátorként működik. Most elmondhatom magamról, hogy szerencsés vagyok, amiért nem sikerült teherbe esnem!

„ – De mégis anya lettél? Sikerült túllépnetek a konfliktusokon?”

„ – Sikerült túllépnem ezen az egész kapcsolaton! De nagy rugdosások és erőfeszítés árán. A környezetem hiába mondogatta évekig, hogy lépjek ki ebből az egészből, nem ment! Tudod, amikor nyakig vagy a…, hogy is mondjam, szarban, akkor ezt te nem látod, csak azt érzed, hogy büdös ugyan, de jó meleg.”

„ – Ez elég képletes, de találó. Ez a jól ismert megszokás.”

composition-1217184_1280.jpg

„ – Így van. Az egyik nagyon jó barátnőm addig zaklatott egy kérdésével, amíg sikerült végre meg is hallanom azt. Ez, azóta is az egyik kedvenc ösztönző mondatom és már nagyon sokszor segített lendületet vennem.”

„ – Hallhatjuk?”

„ – Hol vagy te a saját történetedben? És ha a válasz nem tetszik, akkor itt az ideje változtatni!

„ – Nagyon jó kérdés! Azt hiszem, használni fogom. Nyilván a te válaszod ott és akkor nem volt valami biztató.”

„ – Nem voltam sehol. Nem voltam önmagam. Nem azt az életet éltem, amit szerettem volna, nem azzal, nem ott, akivel szerettem volna és nem azt csináltam, amit szerettem volna. Ez így nem volt jó! Összepakoltam, elköltöztem és újrakezdtem.”

„ – Ez már önmagában is elég jelentős változás, de mikor jött az igazi áttörés az életedben?”

„ – 2008. Mikuláskor. Megismerkedtem a férjemmel. Ég és föld volt az előző kapcsolatomhoz képest. Furcsa volt nagyon, egy olyan emberrel együtt lenni, akinek hasonló érdeklődése és értékrendje van, mint nekem. És ugyanakkor nagyon könnyű is. Mindkettőnknek terápia volt ez a kapcsolat. Együtt újraépítettük az utat a régi önmagamhoz, neki pedig kiraktunk egy újat az igazi énjéhez.”

„ – Ez úgy hangzik, mint a filmekben a happy end.” „ –

„ – És az is volt. Onnantól kezdve olyat fordult velem a világ, hogy néha még el is szédültem benne. Egyenesbe jöttem. Férj, munka, kocsi, lakás… csak gyerek nem!”

„ – Meddig vártatok rá?”

„ – Majdnem 5 évet. Leginkább ez az időszak tanított meg a tudatosságra és a türelemre. Nem volt egyszerű tudomást sem venni a körülményekről, és a tényekről, amik elsőre egy-egy pofonként csattantak az ember arcába: természetes úton nem valószínű, hogy gyermekem lehet, meddő vagyok; a gyulladásos autoimmun betegségem miatt kicsi eséllyel sikerülhet a lombik is, éppen e miatt a terhesség és a baba kihordása is veszélyes lehet. Sokáig rágódtunk ezeken, de úgy döntöttünk, belevágunk. A körülményeink tények. Az, hogy kifogásként, vagy motivációként használjuk őket, viszont a mi választásunk. Az én motivációm pedig olyan elemi erővel tört elő, hogy képtelenség lett volna visszatartani az anyaságtól. Elmentem volna bármeddig!”

„ – Ugyanazt érezted, mint az előző kapcsolatodban, amikor anya akartál lenni?”

„ – Az a furcsa, hogy nem. Vagyis éppen hogy nem furcsa. Olyan természetes volt, hogy akarok egy kapcsot, ami összeköt azzal az emberrel, aki kiegészít engem. Akarom, hogy együtt éljük ezt meg. Végig küzdöttük, közösen, minden pillanatát, Tényleg ott volt velem minden kivizsgáláson, megbeszélésen, beavatkozáson. Együtt izgultunk az első injekciók beadásánál, az altatás kockázatait mérlegelve a petesejt leszívásnál, az első telefonoknál, hogy lett-e embrió, a beültetés után, a terhességi teszteknél a csíkokat figyelve… Együtt lélegeztünk, együtt mozdultunk együtt nevettünk, amikor felhívtak, hogy terhes vagyok.”

„ – Akkor ez elég könnyen ment?!”

„ – Ne hidd! Ez most lazán hangzik, de 3 év ment el az életünkből a kivizsgálásokra, a sikertelen inszeminációkra, amíg eljutottunk az első lombikig, s közben folyamatosan küzdöttünk az autoimmun betegségemmel.”

embryo-1514192_1280.png

„ – Első lombik? Volt több is?”

„ –  Sajnos Igen. Az első beavatkozás korai vetéléssel ért véget. De nem adtuk fel! Szülők szerettünk volna lenni! És végül sikerült! Két évvel ezelőtt megszületett a kislányunk, egészségesen. Életem legszebb és legizgalmasabb időszaka volt a terhesség, a szülés és most az anyaság. De ehhez kellet valaki, akivel közösen csináltuk végig, és amikor azt mondtam, hogy a gyerek felerősíti egy kapcsolatban a meglévő viszonyokat, akkor ez nálunk abban nyilvánult meg, hogy sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. De az is kellet, hogy tudatosan mindig csak a következő lépésre koncentráltunk teljes erőnkből! És amúgy is egyszer eldöntöttem, hogy 30 éves koromig szülni fogok! Na, ez mondjuk nem jött össze, de 40 előtt még éppen sikerült!”

„ – Hogy mondod? Hány éves vagy?”

„ – 42.”

„ – Igazán nem gondoltam volna! Olyan fiatalos vagy és tele energiával, hogy letagadhatnál 6-7 évet.”

„ – Köszönöm! Talán a kicsi gyerek, talán a kiegyensúlyozott párkapcsolat, talán a genetika. Mindenesetre nem érzem, hogy fontos lenne a kor, amíg energiával bírod, mert feltöltenek a körülötted lévő emberek.”

Az éppen körülöttünk lebzselő emberke ebben a pillanatban unta meg a dolgot és hangos „ANNNYAAA, most már gyere!” – felkiáltással vetett véget a beszélgetésünknek.

„ – Azért még egy kérdést beszúrnék: lesz folytatás?”

„ – Mármint testvér? Meglátjuk!”

olelos.png

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://anyabagazs.blog.hu/api/trackback/id/tr7112282283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása